A temető szinte üres volt, amikor beléptünk a nagy, fekete kovácsoltvas kapun. Egy-két idős asszonytól eltekintve mi látogattunk ide egyedül, amin csodálkoztam, mivel a keresztény vallásban halottak napján rendszeresen kijárnak az emberek a szeretteikhez imádkozni.
Felnéztem. A környező fák lombkoronái aranysárga és rozsdabarna színbe öltöztek, a szél néha-néha beleborzold a levelekbe. Október végéhez képest szokatlanul meleg volt. Mélyen beszívtam a friss levegőt, aztán gyorsítottam. Nem akartam túl sokáig maradni.
Jenny a gondolataiba merülve lépkedett mellettem. Hosszú, szőke haját hátrasimította, mint mindig, nekem pedig feltűnt, hogy mennyire megtévesztően hasonlít Anyára. Karcsú és magas teremtés, akinek tartása egyenes és határozott. Sokszor időztem el az arcát nézve azon tűnődve, hogy mennyire szép lány. De a csillogás, amely hatalmas, zöld szemeiben létezett, három évvel ezelőtt eltűnt, és nem akart visszatérni.
Megálltunk a sötétszürke márvány sír előtt. Egy pillanatig egyikünk sem szólt, aztán Apa, aki eddig szótlanul jött mögöttünk, erőt vetett magán, és leguggolt.
„Lora Stewarscott, élt 37 évet”
Könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy láttam a belőle áradó szeretetet és fájdalmat. Leírhatatlanul ragaszkodott Anyához.
Jenny közelebb lépett, és új, friss virágokat tett a vázába, az elszáradt szegfűk helyett. Néma csöndben álltunk egymás mellett, magunkba merülve. Mindnyájunknak hiányzott.
Hogy mi is történt igazából, azt a nővérem mesélte el, hónapokkal a baleset után. Hűvös szél fújt akkor, mondta, az utak befagytak az éjszakai mínuszokban. Anya túlságosan sietett. Hetek óta egy üzleti úton vett részt, amin Jenny is vele tartott. Újságírónak tanult, Anya pedig örömmel segített neki, hogy ugyanarra az útra lépjen, amire ő. Alig várták, hogy találkozhassanak velünk.
A sínek előtt a lámpa sárgára váltott, a sorompó pedig lassan megmozdult. Anya begyorsított, hogy átérjen a közeledő tehervonat előtt. Az utolsó pillanatban ért át. Hátranézett az ablakon, és hálát adott, amiért sikerült megmenekülnie. De ez a mozdulat lett a veszte.
Jenny kiáltására fordult vissza a kormányhoz - de késő volt. Nem vette észre a sötétben parkoló kamiont.
Aztán csattanás.
A nővérem nem emlékszik többre. Nem is kérdeztem mást. Eleget faggatták az orvosok és a rendőrök. Sokáig saját magát okolta, amiért ráijesztett Anyára. Szerinte az ő kiáltása miatt ütköztek a kamionnak. Persze mind én, mind Apa, mind a barátaink próbáltak a lelkére beszélni, hogy ez badarság. Baleset történt.
Apa halkan motyogott valamit. Jenny-re néztem, és szinte kitaláltuk egymás gondolatát. Intett a fejével, hogy induljunk. Megsimítottam a sírkövet, aztán a nővéremmel egyetemben a kijárat felé lépkedtünk.
– Hagyjuk őt egy kicsit – nézett Apa felé. – Hadd beszéljen hozzá nyugodtan.
– Igen – bólintottam.
Jenny természetfeletti csoda közepette menekült meg. Az orvosok szerint minimális esélye volt a túlélésre. Két bordája törött el, agyrázkódást kapott és rengeteg vért veszített. A hegek még ma is látszanak a mellkasa alatt.
De ő nem nézett fel. Teljesen magába roskadva térdelt, tenyerébe temetett arccal, lelkileg összetörten. Sírt. Nagyon ritkán láttam sírni, eddig csak két alkalommal. Az egyik a halálakor, a másik pedig a temetés napján történt. Nem tudom, mi tört rá ilyen hirtelen.
– Hagyd – mondta Jenny. – Menjünk előre. Megvárjuk őt a parkolóban.
Megráztam a fejem.
– Nekem még el kell intéznem valamit. Majd gyalog megyek haza.
A nővérem a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– Biztos?
– Persze – bólintottam. – Hazatalálok.
Amolyan „nekem mindegy”-jellegűen megrántotta a vállát, én pedig intettem, és a városközpont felé sétáltam.
A Wisconsin állambeli Milwaukee halloweeni jelmezbe öltözött. Az üzletek kirakatai műpókhálóktól és bibircsókos, hegyes kalapos boszorkányoktól díszelegtek. A kertekben a házig vezető utakon vigyorgó töklámpások világítottak, néhány kisgyerek fekete festékkel rajzolt egymás arcára csontvázakat, halálfejeket és pókokat.
Vicky a Marker Square-en várt rám. Őt is elkapta a halloween-láz: fekete tüllszoknyát, sötét kabátot és necc harisnyát viselt vasalt bakanccsal. A szemeit vastag, fekete tussal húzta ki. Leginkább egy goth jutott róla eszembe.
Ujjongva ugrott a nyakamba.
– Hát belőled mi lett? – mosolyogtam rá.
– A Végzet Boszorkánya vagyok. Hogy tetszik? – pördült meg. Elnevettem magam. A legjobb barátnőm néhanapján elfelejti, hogy nem hatévesek vagyunk, hanem tizenhat.
– Csinos vagy, mint mindig. –De anyukád nem kapott frászt, amikor meglátott?
– Nem – rázta meg a fejét. Elcsodálkoztam. Mrs. Doughaus köztudottan visszafogott és szerény, félénk asszony volt. Nem értettem, hogy engedhette meg a lányának, hogy így nézzen ki.
– Igazából még nem látta – vallotta be Vic.
Elkerekedett a szemem.
– Akkor hogy csináltad?
– Varázslattal – pördült meg maga körül. – Mondtam, hogy boszorkány vagyok.
– Inkább lökött vagy – öleltem át a vállát.
– Te, indulunk végre? – ugrott egyet hirtelen. – Kezdek megfagyni ebben a harisnyában.
– Azt nem csodálom – nevettem fel megint.
Karonfogva tántorogtunk be a bevásárlóközpontba.